Idared

A krokodilvadász emlékére

• Posted by Kati on September 8th, 2006 filed in Nagyvilág

Vasárnaptól kedd estig Amszterdamban voltam (erről később), és kint egyáltalán nem néztem híreket, úgyhogy csak hazaérve értesültem Steve Irwin haláláról. Bencével mindig jókat nevettünk a műsorán, milyen bolond ez az ember. Valahogy amikor Bence mondta, hogy meghalt, először nem is ütött úgy szíven, mintha természetes lett volna, hiszen ez az ember állandóan krokodilok hátán ugrált és kígyókat hordott sál helyett! Az első gondolatom az volt, hogy szegény kiskölkök akiknek a bálványa volt! Szinte láttam magam előtt a szőke szemüveges kisfiút, a szobájában aminek a falán krokodilos és kígyós poszterek lógnak. Szegény szülők akiknek meg kell mondani az ötéves lurkónak hogy a krokodilos bácsit megölte egy hal!

Aztán másnap valahogy tudatosult bennem az egész, és nagy nagy szomorúság telepedett rám. Dolgoztam a gépen és kétszer-háromszor is megálltam napközben olvasgatni a róla szóló híreket. Aztán szerdán este Bencével beszélgettünk róla vacsoránál és eszembe jutott valami, amitől hirtelen rájöttem miért rögtön a kiskölköket kezdtem el sajnálni amikor megtudtam, hogy mi történt Irwinnel.

Gyerekkoromban sokat vigyázott rám apai nagymamám. Olyan 5-6 éves lehettem, de lehet hogy több amikor állandóan Joy Adamson könyveket olvasott fel nekem. Elsősorban a Pettyes szfinxet, ami egy gepárdról szól, aki hozzájuk kerül és visszajuttatják a vadonba, csakúgy mint Elzát. Nem tudom, hogy kezdődött ez a felolvasósdi, én kértem, vagy ő kezdte, és más könyvekre nem emlékszem amit felolvasott volna, de erre nagyon. És egy délutánra meg különösen.

Otthon voltunk, a gyerekszobában. Én a babáimmal szöszmötöltem a földön és hallgattam a felolvasását. Ő a tesóm ágyán ült, a lába kinyújtva, ahogy szokott. Amikor befejezte az aznapi olvasását - lehet hogy épp a könyv végére is értünk - becsukta a könyvet, felhajtott és valami ilyet mondott: “Jaj, nekem erről a könyvről mindig az jut eszembe, hogy aztán egyszer felfalta egy oroszlán ezt a szegény nőt!”

Szerintem akkor nem reagáltam semmi különöset erre, talán megkérdeztem, hogy mikor és miért, de utána sokszor eszembe jutott, és foglalkoztatott a dolog. Addig azt sem tudtam, hogy a nő már nem él.

Gyerekkoromból nem túl sok éles emlékképem van, de ez szinte kézzelfoghatóan itt van az emlékezetemben. A kis gyerekfejemben ez, hogy a csodálatos olvasmányunk szereplőjét megeszi egy oroszlán valami olyan nyomot hagyott amit nem lehet soha kitörölni. Nem tudom, hogy annak a tiszta brutalitása miatt, hogy egy vadállat megtámad egy embert, vagy azért mert pont egy oroszlán végez pont Joy Adamsonnal, Elza és Pippa (a pettyes szfinx) pótanyjával. Talán inkább az utóbbi.
És most a világon soktízezer kis gyerkőc éli át ugyanezt: a kis világukból elvesztenek valamit, ráadásul úgy, hogy az elpusztíthatatlan szuperembert pont egy számára olyannyira kedves állat öli meg. :(
Nyugodjon békében az örök krokodilmezőkön.