Útravaló

Ma negyedik napja, hogy Waldorf óvodás család lettünk.

Félixszel hosszú és kacskaringós út végén érkeztünk meg a választott óvodába. Szeptember óta (amikor kiderült, hogy itt lesz a helyünk januártól) teljesen világos számomra, hogy ez az út nem volt felesleges, hiszen rengeteget tanultam belőle magamról, a családunkról, a prioritásainkról, és ismét megbizonyosodhattam abban, hogy semmi sem történik véletlenül… Nem vagyok vallásos, de valamiféle spiritualitásban hiszek, valami felsőbb rendező erőben, és ez most ebben az ovikeresősdi-találósdi-beilleszkedősdi utunkban nagyon megmutatkozott számomra. Majd egyszer lehet leírom bővebben, de most nincs hangulatom a múlttal foglalkozni, annyira izgalmas a jelen és a jövő!

Hétfő óta “kertezünk”, ami azt jelenti, hogy az udvari játékra érkezünk, ami kb fél 12-kor kezdődik, és kb egy órát tart, ez a klasszikus udvari idő, ami minden óvodában szokás. Ma volt az első alkalom, hogy úgy érkeztünk, hogy az ovisok még nem voltak az udvaron, vártunk rájuk néhány percet. Így most először találkoztam azzal, ahogy az ovisok az udvari játékra megérkeznek. Megállnak a nagy lépcső tetején, egymás mögött egy sorban. Az óvónénikét lépcsőfokkal lejjebb megy és szembefordul velük, és MINDEN GYEREKNEK, egytől egyik (1-től 25-ig) megfogja a két kezét, szemébe néz és azt mondja “Érezd jól magad, szólj ha segíthetünk, jó játékot” (lehet nem szó szerinti az idézet, de a lényeg ez). A kisebbek kicsit később kerülnek ki, hiszen lassabban öltöznek, az óvónéni már az udvaron van a többiekkel, de mindig észreveszi ahogy jön le a lépcsőn még egy gyerek, odamegy, a gyerek tartja a két kezét, ő megfogja, szemébe néz, útjára bocsátja az udvari kalandra. Mindegyiküket és olyan szeretetetteli hangsúllyal, hogy én nem bírtam nem mosolyogni végig csak attól, hogy 3 méter távolságból ezt végignézhettem.

Egyetlen apró és tulajdonképpen teljesen jelentéktelen történés, és mégis mennyire fontos. Na például ezért vagyunk itt, ebben az oviban. :)