239 ismerősöm van a facebookon. Ezeknek töredéke akinél én kezdeményeztem a kapcsolatfelvételt, legalább a fele az általam vezetett közösség tagja, aki engem ismerősnek jelölt. (Vicces dolog ám, amikor valaki a szülésemről kérdez valami egészen konkrétat úgy, hogy nekem mondjuk még a keresztnevéről sincs fogalmam… nem egyedi eset. :) A fórumadmint mindenki “ismeri”, míg ez visszafelé nem lehet igaz…)

Eleinte ugyanazzal a célkitűzéssel facebookoztam mint anno a wiwen mielőtt az teljesen használhatatlanná vált: aki ténylegesen ismerősöm és valamennyire is érdekelt vele a kapcsolattartás, azt bejelöltem vagy visszajelöltem. Egy idő után azonban itt a FBon annyian kezdtek bejelölni ismerősükként, hogy már kezdett nyomasztani az a sok válasz nélkül hagyott “barátkozási kérelem”, hát egyszer nekifogtam és visszajelölgettem azokat akikről be tudtam azonosítani, hogy mamamis tagok lehetnek, és innentől nagyjából folyamatosan ezt tettem. Így nőtt nőtt az ismerősök száma, és a FB homepagem számomra teljesen ismeretlen családok intim pillanataival, gyerekszájaival, vagy csak linkmegosztásaival lett tele. Emiatt a FB két szomszédos galaxis furcsa metszete lett: az ismerős ismerősök és az ismeretlen ismerősök fura kavalkádja.

A mai nap mutatta meg számomra, hogy ez mennyire értelmetlen és tulajdonképpen veszélyes. A FB homepagemen megjelent egy ismerős által megosztott link, amely egy olyan dolgot hirdetett ami nálam két szempontból is kissé kiveri a biztosítékot. Tök mindegy mi volt, és miért az a véleményem róla ami, ezen írás szempontjából ez lényegtelen. Aki ismer (de tényleg :) ) tudja rólam, hogy általában nem rejtem a véleményem különösebben véka alá, hát itt is valahogy jött belőlem a zsigeri beírás, különösebben sokat nem gondolkodtam rajta, csak beírtam a véleményem kommentként és elküldtem. Kiderült azonban hamar, hogy nem kellett volna, hiszen ez az ismeretlen ismerős történetesen a saját munkájáról osztotta meg azt a linket, amiről nekem fogalmam sem volt, nyilván nem állok le az ismerőseim munkáját fikázni a saját üzenőfalukon megosztott linkeken… Ouch.

Innentől a link alatti kommentekben egy elég kellemetlen társalgás folyt az “ismerőssel”. Ő nem értette én min vagyok kiakadva, én meg állatira megbántam, hogy egy fals ismerettségi bizalmi viszonyt feltételezve, tulajdonképpen tapintatlanul belepofáztam valakinek a magánéletébe. (És bár a véleményem nyilván nem változott az ominózus első komment óta, fikarcnyi kedvem sem volt ahhoz, hogy ezt hosszasan fejtegessem ott. Egyrészt, mivel nyilvánvaló, hogy teljesen eltérő módon gondolkodunk a kérdésről, és bennem nincs arra igény, hogy egy idegen embert, akinek egyébként meg ez nyilvánvalóan fontos, hisz a hivatásáról is beszélgetünk, meggyőzzek valamiről, ami egyébként az életemben egy még csak marginálisnak sem mondható kérdés, csak éppen szembejött a dolog és – vesztemre – lereagáltam zsigerből.)

Az egész nem érne meg ennyi karaktert, ha nem járt volna egy irtó nagy tanulsággal: ez a fél-ismerettségi viszony, ami a facebookon létrejön teljesen felesleges és tulajdonképpen veszélyes. Én ma akaratomon kívül belegázoltam egy ismeretlen lelkébe és bosszúságot okoztam neki. Mindezt azért, mert egy – akkor is, ha ez most hülyén hangzik – relatíve intim térben találkoztunk, ahol ő mondott valamit, én meg, feltételezve némi közös teret ebben az intimségben, arra reagáltam. Csakhogy a bibi az, hogy nincs közös tér, nincs közös semmi, azon kívül, hogy a fórumon mindketten tagok vagyunk. Én nem tudok róla semmit, és mégis, ott van az ismerőseim között. Látom a nevét, a rendes polgári nevét, amely azonban nem mond semmit, még a fórum-nickjéhez sem tudom csatolni (azóta sikerült)… (Eleinte amikor az ilyen bejelöléseket elkezdtem visszajelölni még megpróbáltam utánajárni ki ki lehet, de aztán feladtam…)

Épp pár napjan olvastam egy cikket a New York Timesban arról, hogy a nagyok mellett megjelentek a micro social networkök, amelyek – társadalomtudományi elméletek mentén – abból indulnak ki, hogy a valós emberi kapcsolati hálók nem véletlenül akkorák amekkorák – és nem, nincs szükséged 500 ismerősre, a maximum igazából 50-150.

Az egyik ilyen a Pair, amely a legszűkebb social network az egyedülléten túl: egyetlen ismerősöd van benne. A másik példa ennél izgalmasabb: a Path nevű social network a Dunbar-számból indult ki, miszerint az emberi agy neurológiailag nem képes 150-nél több értelmes emberi kapcsolatot kezelni. Dunbar szerint “social networks resemble a set of concentric circles: 150 people constitute the outer boundary of friends, 50 is the limit for trusted friends, 15 for good friends, and 5 for best friends.” (idézet a NYT cikkből) A Path-on eleinte csak 50 barátja lehetett a usereknek, amit nemrég felemeltek 150-re. Nincsenek csoportosítások, privát beállítások, el kell tudni dönteni, hogy valaki az intimszférádba tartozik vagy nem.

Nos, okulva a ma történtekből, ezt teszem én is. Visszatérek abba a valósághoz jobban hasonlító világba, ahol az ismerős valóban ismerős. Most így elsőre gyorsan végiggörgetve a névsort, 74 olyan ismerőst találtam akivel valószínűleg törlöm FBon a kapcsolatot (ez természetesen nem minősítés, csak egy egyszerű ténymegállapítás, hogy mi azért annyira mégsem ismerjük egymást…). Így 165 marad, az már majdnem belefér a neurológaiai rendszerembe. :) Érdekes, hogy a wiwen anno kb ennyinél állt meg az ismerőseim száma, biztos nem véletlen…

Szép ez az új világ, szép, de azért csak ki-kibújik a szög a zsákból, hogy a régi világ törvényszerűségeit nem írhatja felül. Az ismerős az akit ISMERÜNK. Slusszpassz. Még akkor is ha az aktuális social networkünk azt a feliratot akasztja rá, hogy “Friend”.

Minta : Warmest Mittens by Kris Percival

Fonal: Fleece Artist Blue Face Aran – régebben tartottuk az 1001fonalon, imádtam, de az árfolyamok miatt irreális hozni, úgyhogy a maradék pár motringot elhoztam haza. Ez az Ireland árnyalat, kézzel festett gyönyörűség.

Készült: 4 este alatt. (2 este megcsinálható, de volt más dolgom is)

(A baloldali kicsit kisebbnek néz ki, optikai csalódás + az készült el másodiknak, és még nem húzgáltam a kezemre csak 2x, a másikat meg már sokszor. :))

Félixszel hosszú és kacskaringós út végén érkeztünk meg a választott óvodába. Szeptember óta (amikor kiderült, hogy itt lesz a helyünk januártól) teljesen világos számomra, hogy ez az út nem volt felesleges, hiszen rengeteget tanultam belőle magamról, a családunkról, a prioritásainkról, és ismét megbizonyosodhattam abban, hogy semmi sem történik véletlenül… Nem vagyok vallásos, de valamiféle spiritualitásban hiszek, valami felsőbb rendező erőben, és ez most ebben az ovikeresősdi-találósdi-beilleszkedősdi utunkban nagyon megmutatkozott számomra. Majd egyszer lehet leírom bővebben, de most nincs hangulatom a múlttal foglalkozni, annyira izgalmas a jelen és a jövő!

Hétfő óta “kertezünk”, ami azt jelenti, hogy az udvari játékra érkezünk, ami kb fél 12-kor kezdődik, és kb egy órát tart, ez a klasszikus udvari idő, ami minden óvodában szokás. Ma volt az első alkalom, hogy úgy érkeztünk, hogy az ovisok még nem voltak az udvaron, vártunk rájuk néhány percet. Így most először találkoztam azzal, ahogy az ovisok az udvari játékra megérkeznek. Megállnak a nagy lépcső tetején, egymás mögött egy sorban. Az óvónénikét lépcsőfokkal lejjebb megy és szembefordul velük, és MINDEN GYEREKNEK, egytől egyik (1-től 25-ig) megfogja a két kezét, szemébe néz és azt mondja “Érezd jól magad, szólj ha segíthetünk, jó játékot” (lehet nem szó szerinti az idézet, de a lényeg ez). A kisebbek kicsit később kerülnek ki, hiszen lassabban öltöznek, az óvónéni már az udvaron van a többiekkel, de mindig észreveszi ahogy jön le a lépcsőn még egy gyerek, odamegy, a gyerek tartja a két kezét, ő megfogja, szemébe néz, útjára bocsátja az udvari kalandra. Mindegyiküket és olyan szeretetetteli hangsúllyal, hogy én nem bírtam nem mosolyogni végig csak attól, hogy 3 méter távolságból ezt végignézhettem.

Egyetlen apró és tulajdonképpen teljesen jelentéktelen történés, és mégis mennyire fontos. Na például ezért vagyunk itt, ebben az oviban. :)

“Olyan csodás, amikor az ember elengedheti az ésszel meghozott döntését, és a szívére hallgathat! Hú, eufórikus állapot! Szabadság!”

***

Két férfi van a teremben, vagy harminc különféle pengetős, ütős, fúvós, csengetős, bizergetős, piszkálgatós hangszerrel. Sorra szólaltatják meg a hangokat, és egészen pontosan érzik, hogy mikor van szükség a férfias erőre, mikor az elcsendesülésre, mikor a diszkrét háttérbe vonulásra. A jelenlétük segítő, támogató. Húsz nő és két férfi, ez az arány, és az a két férfi ott és akkor teremtő erejű. Az energia ami belőlünk kirobban oda sugárzik, és megkétszerezve jön vissza percről percre. A hangok amelyek felőlük jönnek a legmélyebb rétegekig hatolnak. ÉRZEM a hangot, és ez nem csak az elő hangszeres minőség miatt van, hanem azért mert a két férfi érzi mikor melyikre van szükség. Megkérdezném őket igazából, ők hogy élik meg ezeket az órákat, arról az oldalról legalább annyira érdekes élmény lehet mint amennyire innen.

***

Afrikai dob ritmusa jár át, nem is hallom mi szól még, pedig biztosan a másik két kéz is varázsol valamivel. Csak érzem a lüktetést, ugrálok a ritmusra, magától működik a test, egyre lendületesebb, magasabbra, összevissza, repül a haj, cikázik a kéz, kiül az arcomra a vigyor, IGEN, ITT VAGYOK.
És az utolsó ritmusra jön az ordítás, húsz nőből egyszerre, ki sikít, ki ordít, jön belőlünk is a hang, örömkiáltás ez, ezt már nem lehet hang nélkül bírni, annyira jó.

***

Hazafelé már sötét van, letekerem az ablakot és még tart a szárnyalás. Kiürült a fejem, az a sok zsongó-bongó zizegés amivel vagy egy éve tele van megszűnt, itt van ez a csodás meleg vasárnap este, üres a margit híd szinte, jólesően egyedül vagyok, jólesően haza tartok a nem-egyedüllétbe, itt vagyok, az élet szép. Itthon lezuhanyozom, becsukom a fürdőszobaajtót, pedig nem szoktam. Ez most még az én 4 percem még a másfél óra tánc végére. Nemistudommióta nem adtam magamnak ilyen ajándékot. Pedig jajdenagy szükségem van rá. Most érzem csak igazán, hogy mennyire. Másfél év kihagyás után, egy eszméletlenül stresszes és dolgos időszakból éppenhogy kifelé mászva ezzel az órával visszatértem a Niához, az egyetlen mozgásformához amiben valaha igazán otthon éreztem magam. A dolgok szerencsés összjátéka, hogy ez a hétvége egyébként is felszabadító volt számomra sok tekintetben, és Hriczu Andi élőzenés órája talán ezért tudta ezt ekkora katarzissal lezárni. A hatása azóta is tart. Köszönöm Andi, hogy általad ekkora ajándékot adhattam magamnak, adhatunk magunknak folyamatosan.

Holnap este találkozunk a Montevideoban. :)

A zenészek (a férfiak :)): Vázsonyi János szaxofonista, Fehér Károly az Afro Sound hangszerbolt vezetője.

A Nia egy holisztikus fitness irányzat, ami idióta buzzwordként hangzik, de mégis nagyon pontos. Holisztikus mert egyszerre fitness és lelki táplálék, lélekgyógyászat, anélkül, hogy ezt tolakodóan tenné, vagy “túl lelkizős” lenne. Egyszerűen megfogalmazva, még egy antisportemberből mint én is kihozza azt, hogy a test a mozgás által örömre hivatott, és ezzel az örömmel gyógyítja a lelket. A gyógyszere az öröm és a rácsodálkozás (magunkra, a testünkre, az érzésekre, a mozdulatok egyszerűségére). Mozgáselemeit tekintve ötvözi a Keleti harcművészetekből átvett Tai-Chi, Tae-Kwon-Do, Aikido elemeket, a jóga pozíciókat a Nyugat táncművészetének stílusaival melyek a modern tánc, Duncan dance, Jazz tánc, Funky, illetve a terápiás módszerek közül az Alexander technika és a Feldenkrais módszer.

Ahogy írtam, az egyetlen mozgásforma  – az iskolai tornaórától a biciklin és a jógán keresztül a korcsolyáig – amiben valaha teljesen otthon éreztem magam. Még nagyon régen találtam rá, teljesen véletlenül, aztán soksok évig egyszerűen nem létezett Magyarországon, és aztán jött Andi, és visszahozta. Köszönet érte!

És tulajdonképpen nem is kellene ezen meglepődnöm, hiszen én is egy kezemen meg tudom számolni, hogy egy hónapban hányszor fizetek itt készpénzzel. Mindenhol, és bármilyen kis összeget fizethetsz kártyával, ami az otthoni tapasztalatokkal ellentétben nem jár felesleges időhúzással.

A legtöbb helyen még a kezemből sem kell kiadnom a kártyát, mert a kis érintőképernyős terminál az ügyfél felé néz, én húzom le a kártyát, beütöm a pinkódot, nyilatkozom, hogy kérek-e plusz készpénzt (azaz sima ATMként is működik minden kártyaelfogadó hely 100 dollár összegig), majd elfogadom a végösszeget egy OK-val, amikor a pénztáros befejezte a cuccok scannelését. És ez a zseniális momentum, hogy a kártyalehúzás, pinkódolás, stb még azalatt történik amíg a pénztáros az árut pakolgatja és számlázza, így a végén a fizetés tényleg egy OK-ra klikkelés és kész.

Másik jelentős előnye a kártyás fizetésnek, hogy visszakövethető, hogy mire is folyik ki a pénzt a kezemből. Nem kell hónap végén azon sopánkodni bankszámlakivonattal a kézben, hogy hány 10000-es készpénzfelvét történt a hónap során és vajon mi mindenre ment el a pénz, hiszen ott áll feketén-fehéren, hogy mikor mire mennyit költöttünk.

És nem kell apróval bajlódni, és “nem tudok visszaadni” miatt bosszankodni, és nem lopják ki a pénztárcából a pénzem, és és és…

Ha majd hazamegyünk, ez nagyon fog hiányozni.

Az amerikai fogyasztói társadalom elképesztő, hihetetlen, gigantikus méretű szeméthegyet termel. Minden élelmiszer és fogyasztási cikk ezer réteg csomagolásban, és még annyira sincs visszaválthatós csomagolás, mint amennyire otthon még létezik. A kávét csak eldobható pohárban kaphatod, eldobható kanállal kavarod, nincs a pulton nagy cukorszóróüveg amiből belelöttyintesz magadnak 2 zutty cukrot, hanem a 2g-os kis cukroszacsikat tépkeded és dobod a szemétbe. A boltban a pénztáros pakolja zacskóba a vásárlásodat, nem túl spórolósan: ha egy zacskó már 2-3 terméket tartalmaz, újat kezd. Az otthoni direkt marketing (szemétposta) az ittenihez képest nulla, heti tucatnyi levél érkezik a címünkre “Current Resident”, “Our neighbor at…” megnevezéssel a cím felett. (Praktikus, mert így a DM cégnek nem nagyon kell a címadatbázis frissítéssel bajlódnia…)

Sorolhatnám még, de felesleges, viszonylag könnyen elképzelhető az, hogy egy társadalom hogyan tud szemetet termelni. Ami viszont nagyon érdekes, hogy ezzel együtt fényévekkel előrébb járnak nálunk a hétköznapi környezettudatos kezdeményezésekben, tehát AKI AKAR az igenis tud környezettudatosabban élni, a borzasztóan pazarló és autófüggő társadalmi berendezkedés ellenére.

Könnyen rávághatnánk, hogy csak divat lett a zöld, mint mindenütt, és igen, tényleg divat. A könyvesbolt TELE VAN remekül designolt színes-szagos “hogyan éljünk zölden” könyvekkel, és szinte minden terméken ott virít az “all natural” felirat (más kérdés, hogy ez mit takar valójában).

De ezen felül vannak VALÓDI zöld megoldásaik, és ezek gyakorlatiassága engem némiképp meglepett:

Háztartási szemét: Minden háznál van szelektív kuka, és nem bízzák a véletlenre: törvény kötelez a szemét különválogatására. Hogy miként ellenőriznek, azt nem tudom, de a lényeg, hogy törvénybe van iktatva és megteremtették a feltételeit. Három kuka van: kartonpapír, üveg + műanyagpalack (egybe!!!), egyéb szemét. (A sima papírt külön elviszik ha a kuka mellé teszed.) Ami érdekes, hogy a fehér és a színes üveg és a műanyagpalack egy kukába kerül, tehát nem kell azzal vesződni, hogy ezeket is szétválogasd, majd megteszi a feldolgozó. Tekintve, hogy Mo-on mennyire összevissza dobálnak mindent a kukákba, talán érdemes lenne egy ilyen megoldáson elgondolkozni. Gondolom úgyis válogatni kell, akkor meg nem egyszerűbb levenni a fogyasztó válláról ezt a terhet, annak reményében, hogy így szívesebben szelektál majd?

Zacskó: Említettem a zacskótengert ami minden bevásárlásnál hazajön velünk. Ez csak az első napokban okozott fejtörést, míg be nem szereztünk 4 darab textil bevásárlószatyrot. Aki látott már engem vásárolni az tudja, hogy otthon is textilszatyorral járok (hálóssal, amit – minő irónia – csak Amerikából tudtam beszerezni, annak ellenére, hogy Made in Romania…). A különbség az, hogy míg otthon megsértődik a pénztáros, ha közlöm, hogy nem kérek zacskót, itt a szupermarket hozott szatyronként $0.05 kedvezményt ad minden vásárláskor, és tökmindegy milyen zacskót viszel, lehet a konkurenciáé is. Azt már csak gyorsan említem meg, hogy a szatyrok, amiket minden szupermarket árul ($0.99) tök praktikusak, strapabíróak, és tényleg arra lettek kitalálva, hogy könnyen beleférjen a napi bevásárlás. Széles négyzet az alapja, így nem nyomják agyon egymást a kaják, és akkora, hogy ha telipakolod, épp elbírható. Jönnek velünk haza, az tuti.

Ez csak két apró példa, de még sorolhatnék. És a progresszív megoldások mellett továbbra is autóval járnak zsemléért a doboz-áruházba, isszák a napi három papírpoharas kávét, a palackozott vizet, és teregetés helyett szárítógépeznek…

Ez úgy néz ki, hogy felírom a mentális jegyzettömbbe, hogy majd ha egyszer nekiállok újra blogot írni (mondjuk aznap este, gondolom én…), akkor majd ezt meg ezt le kell írnom. Általában vezetés közben végigmegyek a mentális jegyzetfüzeten, és ellenőrzöm, hogy mik is azok amiket MINDENKÉPPEN le kell írnom. Megpróbálok nekiállni, mert TÉNYLEG le akarok írni olyan sokmindent, csak sosem jutok el odáig, hogy meg is tegyem. És sosem volt jó a memóriám, úgyhogy gyanítom, hogy a jegyzeteim már most hiányosak…

Mindjárt jön az első, amit augusztus óta hurcolok az agyamban. :)